21. rész

Lassú, szívfájdító zene alatt tették a koszorúkat Bibian koporsója köré. A koporsó oldalára írt betűk szépen kirajzolódtak. El sem hittem, hogy az én barátnőm volt benne, aki megmentette az életem. A pap a neki kikészített mikrofon elé állt. Kinyitotta a bibliát, és abból olvasott fel először, végül megkezdte Bibian búcsúztatását. Ez alatt lezajlottak bennem a régi emlékek.

Mikor megismertem, és ahogy a legjobb barátnők lettünk. A sírás már-már majd megölt.

Egyszerűen nem bírtam abbahagyni. A könnyeim patakokba folytak végig az arcomon. már a zsebkendő sem volt elég. Kicsit erőt vettem magamon. körülnéztem. Ott voltak a lány szülei,

barátai, rokonai, ismerősei és a suliból azok, akik még egy kicsit is ismerték Őt. Shin Hara és

Kwon SungTae már jókora elhasznált zsepit tudhattak magukénak. Oda akartam menni hozzájuk,

de mozdulni se tudtam Bibian koporsója mellől. Min Rin Rin egyáltalán nem sírt. Csak meredten

bámulta a koporsót. Lehet, hogy neki már elapadtak a könnyei. Nem is baj hogy nem sírt, így

már neki könnyebb lehet. Kim Min Min a melegtől rosszul lett. Őt leültették. A pap elmondta az

imákat, és a búcsúztatót is. Különös módon engem hívott fel a mikrofonhoz. Az anyukám

biztatott, hogy menjek. Kiálltam a sok ember elé. megköszörültem a torkom, és egy rögtönzött

beszédet mondtam.

- Biban, mi drága barátnőnk. Itt hagytál minket, de mi tudjuk, hogy mindig velünk maradsz, a

szívünkben. Mindig te mondtad nekünk, mikor meghalt valakink, hogy nyugodj meg nem hagyott

itt, és hogy mindig veled lesz. És ebben teljesen igazad volt. - nem bírtam tovább, elkezdtem

sírni. - Emlékszem a sok együtt töltött időre a suliban és máshol is. s mikor betegek voltunk, te

segítettél nekünk a leckében is, és abba is belesegítettél, hogy meggyógyuljunk. Nagyon fogsz

nekünk hiányozni, s mindig a szívünkben leszel. Örökre. - végül lejöttem, és visszaálltam a

helyemre. Ezzel a beszédemmel szinte mindenkit megsirattam. még Kevint is.Bibian anyukája

kérte, hogy még utoljára had nézze meg a lányát. Felnyitották a koporsót. A lány arca fehér

volt, és rezzéstelen. mintha mosolygott volna A nyugalmat sugározta. Édesanyja végig simogatta

az arcát, és vissza zártatta a koporsó fedelét. Összegörnyedve zokogott. Végül feljebb

hangosították a zenét, és a lány koporsóját a sírhoz vitték. Mi pedig szépen sorban, s néma

csendben követtük. Mikor oda értünk mindenki néma csendben megállt. Most a barátnőim közé

álltam, és együtt sírtunk. Szívfájdító zene alatt a koporsót végül leeresztették a mélybe.A

hófehér rózsákat rádobáltuk a koporsóra, majd pedig a sírásók elkezdték rá hantolni a földet. A

temetés után mindenki néma csendben hagyta el a  sírhelyet. Kivétel én. Nem bírtam onnan

elmozdulni. Hosszasan nézegettem a koszorúkkal telerakott, s frissen hantolt sírt. Felötlöttek

bennem a régi emlékek arról a végzetes éjszakáról. Nekem kellett volna helyette meghalnom.

Feláldozta értem az életét. most pedig nekem kellene ott abban a koporsóban feküdnöm.

Gyötört a lelki furdalás. Eközben Kevin visszajött értem.

- Gyere kicsim, menjünk.

- Nem, nem bírok menni. Nem tudok innen elmozdulni.- elcsuklott a hangom.

- De kérlek, menjünk, már mindenki rád vár. - a hangja továbbra is kedves volt.

- Nem! - kissé kikeltem magamból.- Nem érted, hogy nekem kellene ott feküdnöm helyette?

Én rám vadászott Yoseob nem pedig rá! Az igaz, hogy régen őt is bántotta, de most rajtam volt

a sor. Nekem kellett volna meghalnom, nem pedig neki! - sírni kezdtem.- én már ezt nem

bírom, nem tudok azzal a tudattal élni, hogy a barátnőm, a föld alatt fekszik én pedig élem

örökké az éltem !

- Nyugodj meg kérlek kicsim. Át fogjuk ezt együtt vészelni. - majd magához húzott,

megcsókolta a homlokomat, és szorosan átölelt. Én pedig csak sírtam, és sírtam. Így teletek el  a hosszú percek. Végül elindultunk a kijárat felé. Még egyszer visszapillantottam.

Beültünk a kocsiba, és hazafelé végig Kevin kezét fogtam, de nem szóltam senkihez.

- Kevin drágám kitegyünk a házatok elé, vagy inkább eljössz hozzánk? - kérdezte anyum kedves

hangon.

- Ő én inkább megyek, mert nem szeretnék zavarni, és gondolom, hogy Sung is egyedül akar most

lenni.- illedelmesen válaszolt.

- Igen talán jobb lenne.- mondtam és megszorítottam a kezét.

Elváltunk egy csókkal, majd végig néztem, ahogy bemegy a házba. Hazáig, végig csendben

ültem, és csak néztem ki az ablakon teli gondolatokkal. Végre hazaérkeztünk. Egyből bementem a

szobába, és leültem az ágyam szélére. Összeomlott minden bennem. Túl sok volt ez így nekem.

Édesanyám benézett a szobámba.

- Kicsim, nem vagy éhes?

- Nem, nem köszi, anya . most nem bírnék enni.- hitelen eltört belőlem a sírás.

- Oh kicsim, nyugodj meg. Vagy inkább sírd ki jól magad és jobb lesz! - magához ölelt.

Egymásba ölelkezve ültünk az ágyamon. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy valójában vámpír

vagyok.

- Na, kicsim öltözz át, és gyere enni, csinálok neked valamit! - majd kiment a szobámból.

Kibontottam a hajam, majd lemostam a sminkem, és átcseréltem a ruhámat otthoni ruhára.

Lassan lesétáltam a lépcsőn. Láttam, hogy a fiúm visszajött, és rendes öltözetben volt. Kevin az édes anyámmal együtt ültek az ebédlőben. Halkan

beszélgettek. Én közben a lépcső alján hallgattam őket.

- Én ezt nem tudom elhinni, hogy Bibiant megtámadta egy állat, és kitépte a szívét. Ez

egyszerűen lehetetlen. - értetlenkedett anyukám.

- Tessék elhinni, ez igaz. Több cikket is olvastam már hasonló esetekről, és komolyan, de engem

is megleptek. - a hangjából ítélve Kevin füllentett.

Látszólag ezzel anyámat meg is győzte, de még biztos, hogy kételyek vették körül.

- Kicsit bánt, hogy nem nagyon hiszek a lányomnak, de ez számomra képtelenség.

- A lányában teljesen megbízhat. Hisz Ő volt ott, és el mondta, hogy mi történt. Ahogy

beszámolt róla, és ahogy rátaláltak, szerintem csoda hogy életben van. - mondta Kevin kissé

elcsuklott hangon.

- Rendben, igazad lehet. - mondta édesanyám. Közben megcsörrent a telefon.

Hosszú perceken keresztül beszélt édesanyám a telefonba. Közben Kevinhez ültem.

- Kissé frusztráló. - mondtam.

- Micsoda kicsim?

- Hát ez az egész. Ami történt velem is. Úgy érzem, hogy ezt már nem bírom. Már kezdek

minden reményt elveszíteni.

- Oh kérlek ne mond ezt. Ez nem a te hibád. Hisz nem tudhattad, előre, hogy mi fog

történni. - majd magához ölelt.

- Ebben igazad van, de én már úgy érzem, hogy ennyi volt, kész nem bírom tovább.

- Túl fogunk jutni ezen ne aggódj. - egy csókot nyomott a homlokomra.

Eközben anya letette a telefont.

- Bocsánat kincsem, de behívtak dolgozni.

- Ilyenkor? - kérdeztem meglepve.

- Igen szóval most nagyon sietek legyetek jók, és kaját találtok a hűtőben. Sziasztok. -

gyorsan felkapta a cipőjét, táskáját, és a kabátját, és el is tűnt.

- Huuha ez gyors volt. - mondta Kevin.

- Igen, sajnos anyát mindig behívhatják, ha úgy van. - mondtam kissé elszomorodva.

Hirtelen vérszag csapta meg az orrunkat.

- Kevin, érzed te is?

- Igen, én is.- mindketten szagoltuk a levegőt.

Hirtelen kicsapódott az ajtó, majd Kwon SungTae futott be rajta.

- Segítsetek! - majd összeesett a padlón.

Azonnal odasiettünk, és reflexből megnéztük a nyakát Kevinnel.

- Ez meg ki lehetett?

 Felnéztem, majd egy ismerős arcot láttam az ajtóban véres szájjal. Jong Jin Rin volt az, és

vigyorgott.